Meddig lehet a bolondját járatni egy közösséggel (jelen eseteben a nézőkkel) anélkül, hogy rádöbbennének: ebben az előadásban semmi sem az, aminek látszik!? Vajon hogyan viselkednek, ha az előadók bevonják őket a játékukba, és a bohóctréfákból inspirálódó, zavarba ejtő helyzetbe hozzák őket? Túl tudnak lépni a kényelmes “a néző nézi az előadót” szerepkörön, és intuitív módon részévé válni az előadás dramaturgiájának? A lehetőség adott, mivel a jelenetek struktúrája biztonságos keretet nyújt mindehhez, így nyugodtan vállalhatnak feladatot – és egyben szerepet is – mindazok, akik bátrak játszótérként tekinteni erre a miliőre, és kapcsolatba lépni a nézőtársaikkal és az előadókkal egyaránt.

​

Se nem performansz, se nem színház, hanem valahol a kettő között helyezkedik el ez a nonverbális (vagy épp verbalitás előtti) és fizikalitáson alapuló előadás, amelyben hétköznapjainkból ismerős figurák jelennek meg, különböző állatmaszkokat viselő karakterek alakjaiban. A történet azonban ettől még nem válik fabulává, a cél sokkal inkább az, hogy a két alkotó (Bot Ádám és Lakos Fanni) megtalálja az utat, ami lehetőséget ad ‒ többek között a színház eszközeivel, a hangok/zajok mentális állapotunkra való hatásával és a nézők közreműködésével ‒ újragondolni a jövőnket a jelenben.